Eső közeledtét éreztem. Mindig megérzem az esőt. Az első csepp fájdalmasan koppant egy hatalmas ablakon, és mintha víz sóhaja lett volna, ezer parányi, emberszemnek láthatatlan cseppé válva nyoma veszett, maga után hívva milliónyi testvércseppjeit. De vétkezhettek valamit, ugyanis az ég szörnyű büntetést rótt ki rájuk: mocskos pocsolyákká váltak egy mocskos városban. Esőcsepplelkek… emberlelkek. Közben, kioldódtak a gondolataim, valahogy úgy, mintha egy régi, foszladozó varrást bontanának ki megfáradt, bogos-kanyargós sorsujjak…
Nem voltak ágyak, a falról sok helyen ölelésnyi, nyolc-tíz centiméternyi mélységű foltok, állítólag több száz poloska otthonául szolgáltak valaha... A matracokon rengeteg pokróc, langymeleget ígérnek, a konyhában aprócska csap, jó hideg vizet ad az nyáron is, fürdőszoba nincs, de persze minden megoldható, mondjuk ezen a hétvégén nem tud enni adni a gyereknek, de ezen kívül, tényleg minden rendben van.
Nem messze a lyuggatott falú lakástól ott állt a templom. Fura, éneklő csoportkép volt a belső falán. Sehol egy lepattogzás, sehol egy folt. Oda nem illő volt a kép. Egy kórus képe, halk és hideg kórusé, amely a holtak és a festményfigurák megvető vagy inkább bölcs türelmességével várják, hogy felálljak és lassan elmenjek valahová, egy másik, ugyanilyen közömbös helyre. A tárgyak közönye engem elszomorít, jobban, mint bármiféle rossz emberi tulajdonság. Állok a templom közepén, állok a félsötétben, amelyben keresztül-kasul cikáznak szentek szemei, akiket egy hitetlen bujkáló kapkodva, ügyetlen, szögletes vonásokkal falra mázolt… Belül meztelen vagyok, üres, üres, körülöttem is minden üres, mindenen ugyanaz a ronda pecsét, mint rajtam: a hiábavalóság rondaságáé… Hazavihetem őt? Én tudnék enniadni... Megtehetném ezt vele? Nem fulladna bele a verssorokba? Kibírná az ismeretlent? Pontosan éreztem, hogy összeköt bennünket valami, talán egy kérdés, amit csak ő tehet fel nekem, és senki más, talán egy dallam, amit csak vele hallhatok meg, nem tudom biztosan.
Annyira nagy volt bennem a vágy, hogy elvigyem abból lyuggatott falú lakásból azt a gyermeket, meg akartam menteni, úgy éreztem meg kell mentenem, hiszen versek tudója, szépség szomjúzója, testvérem, gyermekem ő, hogyan engedhetném visszatérni? Hazavinném, betakarnám. Pecsétet nyomnék saját homlokomra. Villanófény suhant végig a falra festett szentek arcán, ráhullt az oltárra, majd egy szomorú arcú szent mosolyán megtört, meghalt. Akkor már tudtam, hogy maradnia kell, ott, ahol a helye van, nem hozzám tartozik. De azt is éreztem, hogy minden omladozó falú lakásban ott lesz, ahol egyszer megfordulok akár egyetlen percre, egyetlen pillanatra is.
Átmegyek egy színes ablakon, ki az esőbe: otthon vagyok. Sok kis hideg eső-ököl csap az arcomba. Csak az eget nézem, határozottan, másfelé nem tekintek, csak az égnek arra az egy pontjára, amely átszúratott, és ott azon az egy ponton viseli a megfejthetetlent… az igazat. A hideg cseppek, átcsúsznak, átmásznak a gömbök örökségéből a párák láthatatlanságába, ahol az én testemnek is foglalnak egy helyet. Kurjantva döntenek meg minden formát, azért, hogy tökéletes legyen a befejezés: lecsúsznak, csúsznak, lejjebb és lejjebb és lejjebb csúsznak, egészen a mindig szomjas föld beteg torkáig.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Layli 2013.03.04. 19:56:41
Farkastestvér 2013.03.08. 10:15:11