Nanyónak,
anyámnak, mamának, tatának odaátra

A burján a föld édes gyermeke, azért nehéz kitépni, nem engedi könnyen a föld a gyermekét, mondta dédnagyanyám. Majd nagyanyám mondta ugyanezeket a szavakat. Anyám már semmi hasonlót nem mondott. Én sem fogok. Gyönyörű gondolat, számomra mégis valamiért félelmetes. Miközben gondolatban leírom ezeket a borzongató szavakat, a valóságban kövekért alkudozom, kövekért, melyek síremlékké állnak össze, kövek, amelyek nyomot hagynak vagy fél évszázadig. A föld édes gyermekeit nézem, melyek anyám sírján nőttek. Fehérek, nagyok, nem bírom kitépni azokat... Nem tudok sírni sem. Csak megrendelem a nagy, nehéz köveket, melyek befödik majd a Föld édes-mostoha gyermekeit.

Ülök a földön. Szürke nyugodtságomat lassan beszínesítik a szalmaillatú nyarak emlékei. Amikor még hazajöttem a kék házba, s nem is gondoltam arra, hogy ilyen mély, szürke csönd van a temetőben. Amikor a falubéli gyermekekkel kacagva kapaszkodtunk a szekerek rúdjába, s azt hittük a gazda nem veszi észre, hogy rajta lógunk. Amikor kis műanyagvödörrel halakat fogtunk a kicsi patakban. ...s mentem nagyapámmal az erőre, a kisszekérrel, s megtanultam, mitől bolond a gomba, s hol nem jár a medve. Túrót ettem a zöld kisfazékból, ebédet a tornácon. És a Nyikó! Verseny a legjobb göbökért, melyeket olyan lelkesen úsztunk át újra és újra és újra...  Az első csók csodája... Álom, álom, talán most álmodom mindezt, itt a temetőben ülve, álom ez, sosem volt igaz talán. De érzem minden sejtemben, azokban alszanak hosszú-hosszú álmokat, majd hirtelen lüktetve akarnak kitörni, szavakká, betűkké válni...  én vagyok az emlék, én vagyok a kék ház, a szalmaillat, a kicsipatak… bennem élnek, én ők vagyok. És a temető, a föld édes s mostoha gyermekeivel együtt, én vagyok a kő, mely leborítja majd, s az édes-gyermek virág, mely kihajt mellette…