Piroskának odaátra

Még a fogai sem ütköztek cukorkát soha nem ízlelt ínyéből, amikor végleg itthagyta a komfort nélküli nyomorult kis lakást, a nyóckert, a világot. Senki nem tudta mi történt. Anyja maga köré ültette ittmaradt nyolc gyermekét s nézte őket csendes nyugalommal. Nem tudta mit kell csinálni, mit illik s mit nem ebben a helyzetben, ilyesmit nem tanítottak, ilyesmiről még csak nem is beszéltek soha az intézetben, ahol felnőtt. Csak nézte őket, s nem beszélt erről többet soha senkivel.
Sok egyforma év telt el azóta, gyakran feltűnt néhány szociális munkás, volt akit kedvelt közülük és volt, akit utált, nem igazán értette ezt az iskolába járós dolgot sem, hát mit tegyen, ha nem akarnak menni… Pedig úgy szerette őket, mind a nyolcat, bár a szociális munkás azt mondta, hogy a szeretet nem elég, és nem is ilyen. Ezen egy kicsit meglepődött, de nem vette komolyan, hát mit tudja ő, milyen a szeretet, hablatyol itt a jogszabályokról meg feladatokról. Ő kilencszer hordta testében a szeretet, kilencszer! Igaz, már csak nyolcan vannak, meg a két kutya, így csendes szegénységben, de az ő lelke tele van a kilencedikkel, akiről soha nem beszél senkinek, a kilencedikkel, aki soha nem érezte a cukorka ízét… Hát nem így kell szeretni?
Most a lánya, a harmadik, legfiatalabb lánya, a legvidámabb, a legbátrabb, a legragaszkodóbb lánya, akinek a neve is mesebeli, éppen ő döntött úgy, hogy elmegy vigyázni kisöccsére, hadd ne gondozzák őt tovább odaát idegen égi kezek. El lehet felejteni azt a reggelt, a folyosó végén, amikor szinte elesett lánya vékony, tizenéves testébe botolva? Az ordítva közelgő mentőt, mely nemsokára csendben suhant el… El lehet felejteni?
A kopott tükör előtt ült, nézte magát, arcán csendes nyugalommal.
Kilencszer hordta testében a szeretetet, kilencszer. Igaz, már csak heten vannak, meg a két kutya, így csendes szegénységben…