De pár napig furcsa tangót járt az összes idegsejtem, úgy, hogy az alaplépésekkel sem volt tisztában egy sem, talán ezt hívják kontrollvesztettségnek? - nem tudom.
Pár napig, csokoládéval és borral vigasztaltam magam, persze csak titokban, nehogymá’ azt gondolja bárki (bárki!), hogy amerikai módi szerint űzöm el magamcsinálta bánatom (hizlalom magam, s piálok). Szóval, faltam suttyomban a csokit s ittam a bort, pár eszelős napig, miközben idegsejtjeim vibrálva táncoltak egyre vadabbul és vadabbul…
De mára már elmúlt, vége.
Hogy miért s mikor kezdődött el mindez, akkor jöttem rá, amikor az első be nem tartott ígéret gombóccá gyűrődött a torkomba. Az az este olyan volt, mint régen… élettel teli, hajdobálós, önfeledten kacagós, harmadosztályú színésznők gyenge énekhangján vihogós, csillagfényes... és sok más hasonló szentimentális (nyálas) emlék erőszakos feltámasztása. Bár nem értem, mi volt akkor olyan idegsejteket táncra perdítően izgalmas, de akkor jó volt, szédületesen, perverzül jó volt, belekarmolni az oly szépen elcsomagolt, s tartósítószerrel megszórt emlékekbe.
De mára már elmúlt, vége.
Ma még megírok három környezettanulmányt, amelyeknek végén pontos, megcáfolhatatlan tényekkel alátámasztott javaslatot teszek.
Most, a jelenben.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.