Nem emlékezett, hogyan került a 23-as számú házba. A bőrdzseki koppanása a földön, az volt, ami magához térítette.
A koppanás hangja erős volt, határozott. Semmi nem változott, csak a régi szomszédok költöztek el. Nézte őt, a gyermekvonásokon átfutó finom ráncokat, érezte a bőre alatt idegesen mocorgó idegeket… Semmi nem változott.
Nem akart eltűnni újra a régimódi szerepben, nem illett hozzá. Ebben a pillanatban történt. Minden régi álom meghalt feltámadásának pillanatában. Rohanni kezdett, cipője sarka néha megcsúszott egy-egy tökéletesen megrajzolt álarcon, fuldokolva rohant bele az estébe. Tudta, hogy hamarosan felébred.
Semmi nem változott.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.