Szocioblog a túloldalról

a szülővárosom garzonsorai előtti utca olyan hosszúra nyúlt, hogy nem láttam honnan indul, s nem láttam meddig tart, mégis a szülőföld adta biztonsággal mentem végig rajta. Rózsaszínes, játék babakocsit toltam, ami az út felénél valahogyan szertefoszlott, helyette anyám tűnt fel, apró virágos, szürke nyári kosztümjében, a lábán azzal a pici, tűsarkú, ezüstszínű szandállal, amelyet gyerekkoromban olyan szívesen próbálgattam. Soha nem ismert erősségű boldogság ömlött végig rajtam, hirtelen azt éreztem, hogy semmi nem történt meg abból a sok-sok évnyi kínból, alkohol gyilkolta fogadalmakból, könyörgésekből, megaláztatásokból... Annyira boldog voltam! Már majdnem odaértem hozzá, már majdnem megérintettem, már majdnem feltettem a gyerekkori kérdést: "hoztál-e valamit?" - amikor felébredtem... 
A ki nem mondott kérdéssel ajkamon, s haláloddal a szívemben léptem felnőtt létem újabb reggelének első percére...

Nanyónak,
anyámnak, mamának, tatának odaátra

A burján a föld édes gyermeke, azért nehéz kitépni, nem engedi könnyen a föld a gyermekét, mondta dédnagyanyám. Majd nagyanyám mondta ugyanezeket a szavakat. Anyám már semmi hasonlót nem mondott. Én sem fogok. Gyönyörű gondolat, számomra mégis valamiért félelmetes. Miközben gondolatban leírom ezeket a borzongató szavakat, a valóságban kövekért alkudozom, kövekért, melyek síremlékké állnak össze, kövek, amelyek nyomot hagynak vagy fél évszázadig. A föld édes gyermekeit nézem, melyek anyám sírján nőttek. Fehérek, nagyok, nem bírom kitépni azokat... Nem tudok sírni sem. Csak megrendelem a nagy, nehéz köveket, melyek befödik majd a Föld édes-mostoha gyermekeit.

Ülök a földön. Szürke nyugodtságomat lassan beszínesítik a szalmaillatú nyarak emlékei. Amikor még hazajöttem a kék házba, s nem is gondoltam arra, hogy ilyen mély, szürke csönd van a temetőben. Amikor a falubéli gyermekekkel kacagva kapaszkodtunk a szekerek rúdjába, s azt hittük a gazda nem veszi észre, hogy rajta lógunk. Amikor kis műanyagvödörrel halakat fogtunk a kicsi patakban. ...s mentem nagyapámmal az erőre, a kisszekérrel, s megtanultam, mitől bolond a gomba, s hol nem jár a medve. Túrót ettem a zöld kisfazékból, ebédet a tornácon. És a Nyikó! Verseny a legjobb göbökért, melyeket olyan lelkesen úsztunk át újra és újra és újra...  Az első csók csodája... Álom, álom, talán most álmodom mindezt, itt a temetőben ülve, álom ez, sosem volt igaz talán. De érzem minden sejtemben, azokban alszanak hosszú-hosszú álmokat, majd hirtelen lüktetve akarnak kitörni, szavakká, betűkké válni...  én vagyok az emlék, én vagyok a kék ház, a szalmaillat, a kicsipatak… bennem élnek, én ők vagyok. És a temető, a föld édes s mostoha gyermekeivel együtt, én vagyok a kő, mely leborítja majd, s az édes-gyermek virág, mely kihajt mellette…

A Pegazus asszisztensképző Apollón szakosztály utolsó óráján levonta a végkövetkeztetést. Természetesen: pontosan és részletesen kifejtve. Igazából, könnyen ment ennek dokumentálása, mert már sokkal korábban – még amikor az Aidosz szakiskola első osztályos tanulója volt – megtapasztalta ezt a fajta igazságot, most csak a már régen összerakott tökéletes mondatait szedte rendezett pontokba.
Mindez röviden így hangzana: fajtól, nemtől, kortól, vallástól és szexuális hovatartozától függetlenül kurva az összes múzsa.

A dokumentáció 3. része személyiségi okokra hivatkozva, illetve annak felkavaró igazságtartalma miatt határozatlan időre titkosításra került. Bár néhány beavatott szerint, a dokumentum nem tartalmaz olyan információkat, amelyek alátámasztanák a titkosítás szükségességét.
Amíg a fentiek ügyében végleges döntés születik, nincs más tennivaló, mint továbbra is pontosan dokumentálni az egyre erősödő érzelmi megmozdulásokat.

A pici kávézó pökhendin kiterjeszkedett a járdára. Fedett terasz, a cigisek miatt – mondják. Az asztalon kicsi, puha, félhervadt, de még illatos virág sárgállik, fáradt sápadtsággal. Nagyon szép ez az átalakulás, amely pillanatról pillanatra belevág sziromhúsába, olyan óvatosan, és olyan észrevétlenül, hogy nem is érez semmit, csak puha, sápadt selymességet. A lány igyekezett megjegyezni minden pillanatot, idegsejtjeibe rejteni, ha már értelme így elcsatangolt. Meg akarta jegyezni az összes rezdülést, az összes bátortalan mozdulatot, csak azért is, mert tudta, nagy ötletei soha nem voltak, az egyetlen különlegessége a pontos és precíz dokumentálás.

1. A fiú a telet szereti, az igazi hideg teleket benne a tüzes lánnyal.
2. Szereti a nyarakat is, amikor csak hűvös szépségekkel mutatkozik.
3. A tüzes lány elhatározta, hogy úgy tesz, mintha az 1. és 2. pont teljesen rendben lenne.
4. A hűvös szépség és a tüzes lány szeretik a fiút ősszel és tavasszal is.
5. A 4. ponttal nem tudott mit kezdeni a pszichoterapeuta sem.
6. A tüzes lány minden forró napon eszeveszettül várta a telet.

 A pökhendin terjeszkedő kávézóban még nézték egy darabig az egyre sápadó virágot, majd valamerre elindultak, a fiú talán bele a nyárba, a lány pedig a legmagasabb irodaház alsó szintjére, gépre vinni a pontosan elkészített dokumentációját.

A nővérem katona, és ez - bár rajtam kívül senki nem tudja - szorosan összefügg azzal, hogy körmei hatalmasak, néha aranyvirágokkal, néha virító kígyóvonalakkal díszített tökéletes alkotások, ezeket használja fegyver helyett, amikor felsikoltana bizonyos éjszakákon, de körmeit belemélyesztve az élő húsba, hangja meghunyászkodva simul fogaihoz. Ottmarad.

A nővérem, ha nem a manikűrösnél nyújtja soha nem reszkető kezeit a következő harcra való felkészítésre, és nem is a lőtéren gyakorol, esetleg éppen nem szolgálja híven hazáját sem, velem tölti az idejét. Hideg délutánokon lépcsőházak tizedik emeletére rohanunk fel, majd le, csak ezért nem fagyunk meg, de olyan is van, hogy énekelünk, jaj, nagyon szépen tudunk énekelni! Ezt akkor fedeztük fel, amikor bezártuk magunkat a házba, anyánk este jött csak haza, mit tehettünk volna, muszáj volt énekelni. A lépcsőkön való rohangálásnál és a közös énekléseinknél, csak az volt a jobb, ha táncoltunk! Csak arra az egyre kellett figyeljek, nehogy véletlenül megsebezzen egy-egy szenvedélyesebb ritmuskanyarban hatalmas körmeivel. Csak forogtunk, pörögtünk, szégyentelen ütemben riszáltunk, lépcsőn fel és le, éreztük, ahogy csontvázzá válunk abban az őrületes táncban, képtelenek voltunk megállni, hullt a könnyem és kacagtam, s pontosan tudtam, hogy ő is tudja, ezt a táncot a föld alatt is folytatjuk majd, amikor eljön egyszer az ideje. Soha, soha hasonlót.

A nővérem szép. Bebújok az ölébe, szép leszek magam is, tükörbe nézek, szemem simogatja arcomon a nővérem vonásait. Szép nővérem bennem táncol.

A nővérem kenyeret szelt, s talált benne valamit. Undorító volt, azt hiszem. Nem ettük meg, nem ettünk semmit, körmeivel dobolt, telefonált, s elrohant. Manikűröshöz vagy szolgálni híven hazáját, nem tudom már. Léptei visszhangjába merülve sírtam, s a táncunkra gondoltam.

A nővérem katona. Semmire sem emlékszik.

Háromkor az óra alatt. Egy másik óra, egy másik helyen, de a szívverés gyorsulása a régi ütemben. Az a kockás sál, ha az ne lett volna talán meg sem csókolja soha, úgy olyan lassan, mint régen, háromkor, a másik óra alatt.

Soha többé az az utazás, amelyet oly gyakran tett meg, az a várakozás, amelyben minden múló perc nyilalló veszteség, a rohanás srégen a templom előtt, amely mellett a feszületre soha nem mert ránézni. Soha többet az a rémült, vágyakozó, minden percét magának akaró száguldás. Hányszor rohant el ott, maga sem tudta.
Nyíló ajtó, nagy fehér, mögötte minden álma. Minden elkésett álma. Most azoktól búcsúzik, miközben engedi, hogy idegen kezek együttérzően felsegítsék a padról, ahol második éjszakája ül bambán. Az első éjjelen esett, ezért jobb volt ott ülni, csak ülni. Az ázott ruha tapadása különös módon enyhítette a fájdalmát. Soha nem megy, nem várja, nem hívja, nem hívják, csak a fehér ajtó, s a megcsókolatlan kéz emléke marad. 

Nem beszélések és nem találkozások napjai jönnek, világok épülnek közéjük, azoknak köveivé válnak, majd életre kelnek, aztán emlékeznek újra s minden telefoncsörrenésbe beleremélik egymást. 

Nem beszélések és nem találkozások hetei jönnek, lassan a pad – amelyről felsegítették idegen kezek – becsúszik emlékei közé, a becsukódó fehér ajtó mellé. Pad, ajtó. 

Nem beszélések és nem találkozások évei jönnek, néha mintha egymás tekintetét kapnák el a nagyvárosi arc-rengetegben. Mennyire szerette… mennyire szerették… csendesül s erősödik fel bennük talán ugyanabban a pillanatban. Majd az érzés becsúszik lassan az emlékek közé, a pad – amelyről felsegítették idegen kezek – és a fehér ajtó közé.

Aztán a feledésbe robbantja egy lüktetőbb szívdobbanás, vagy örök életre ítéli. Nem tudom.

Csak esett szakadatlanul, falun azt mondják még az idő is megsiratja. Itt nem mondott senki semmit, mert nem volt ott senki. Akkor még nem is sejtettem, mennyire nagy szükség lesz a felhők könnyeire. Halk zene, nagy szürke függönyök és a ravatalon a kis műanyag pohárszerű valami. Az urna. Benne 16 év hamvai.
Nem mentünk be, vártunk a családra, hogy elsirassák, vagy csak arra, hogy leüljenek az urna mellé, de nem jöttek, percek teltek, negyedórák... és nem jöttek… Ők azok! Véltük felismerni minden felénk közeledő csoportban. De ahogyan közelebb értek, körvonalazódtak a kisírt szemek, az ismeretlen arcok…Nem ők voltak.
Álltam a kollégámmal, aki kínosan szorongatta a kis koszorút. Álltunk ott döbbenten. Néztem a fehér virágokat a kis koszorún, lehet mégis rózsaszínűt kellett volna, a fehér annyira nem passzolt a sárral, az esővel, a szürke ravatalozóval, amelyet kirendeltek.
Maguk rokonok? Mert idő van, menni kellene. Nem, nem vagyunk rokonok, de hamarosan itt lesz a család, rebegtem, de ezt már magam sem hittem. A döbbenet belém fagyasztotta a könnyeket. Telefonáltam volna az anyának, ha lett volna telefonja. De mit mondtam volna? Jöjjön, mert lekési a gyermeke temetését? Hol van? Hol vannak? Reméltem, rosszul lett. Miközben minden idegszálam azt remegte sikoltva: holtában is magára hagyta.
Álltunk ott döbbenten, bent a műanyag urna, csendes magányában, kint mi a kis fehér virágos koszorúnkkal. Olyan életszerűnek tűntek a halott virágok, jót tett neki az eső, fehérlettek, nyiladoztak, nem tudtak róla, hogy holtak már ők is.
Megérkezett egyik testvére, ugyanaz az arc, a nagy szemek, kerestem rajta a fájdalmat. Saját vibráló idegeim szabtak gátat a keresésnek.
A temetés lebonyolító férfi úgy kapta le az asztalról az urnát, mintha egy poharat, egy hétköznapi tárgyat. Idő van. Nem várunk. Menni kell.
Szembejött az anya, maradék gyermekeivel. Tekintete bamba. Ma nem mentem fel őt, ma nem. Semmi alól. Mély döbbenetem gyűlölni sem engedte.
Utolsó út, utolsó út, csak ez zakatolt bennem, tapostam a sarat, néztem a kis parcellácskát bevakoló embert. Munkáját befejezvén, sietősen ugrott fel a temetői kis kocsira, amelynek ajtaját becsapva, mintha tizenhat év pora hullt volna alá.
A pap röviden beszélt, nagyon rossz magyarsággal. Piroska nem volt keresztény… nem volt keresztény… nem volt keresztény… imádkozzunk érte, van itt aki keresztény, büntető határozat, keresztény, imádkozzunk...
A kamaszlányra gondoltam, a kiszőkített hajára, ami olyan rosszul sikerült, hogy ő maga is nevetett rajta. A szabadszájú kamaszlányra, aki fittyet hányt minden társadalmi elvárásra, aki egy percig sem tartott  senkitől. A gyermekre gondoltam, aki ismerte az anyja titkait. A gyermekre, aki talán életében először félt azon az éjjelen, amikor másképp döntött, s kamaszos daccal kihívta a halált.
Döbbenetem fájdalommá alakult. Már majdnem sírtam is, amikor az anya elrohant. Részvétem szavakká állt össze, kézfogássá, amelyet a testvéreké lett.
Az eső nem esett már, a család nem időzött ott tovább, a nehezen összegyűlt búcsúzók szétszéledtek. Pár szál virág, három koszorú, egy név és két évszám egy kicsi táblán, ennyi maradt.
Már hideg sem volt. A villamos mindössze pár percet késett.