Csak esett szakadatlanul, falun azt mondják még az idő is megsiratja. Itt nem mondott senki semmit, mert nem volt ott senki. Akkor még nem is sejtettem, mennyire nagy szükség lesz a felhők könnyeire. Halk zene, nagy szürke függönyök és a ravatalon a kis műanyag pohárszerű valami. Az urna. Benne 16 év hamvai.
Nem mentünk be, vártunk a családra, hogy elsirassák, vagy csak arra, hogy leüljenek az urna mellé, de nem jöttek, percek teltek, negyedórák... és nem jöttek… Ők azok! Véltük felismerni minden felénk közeledő csoportban. De ahogyan közelebb értek, körvonalazódtak a kisírt szemek, az ismeretlen arcok…Nem ők voltak.
Álltam a kollégámmal, aki kínosan szorongatta a kis koszorút. Álltunk ott döbbenten. Néztem a fehér virágokat a kis koszorún, lehet mégis rózsaszínűt kellett volna, a fehér annyira nem passzolt a sárral, az esővel, a szürke ravatalozóval, amelyet kirendeltek.
Maguk rokonok? Mert idő van, menni kellene. Nem, nem vagyunk rokonok, de hamarosan itt lesz a család, rebegtem, de ezt már magam sem hittem. A döbbenet belém fagyasztotta a könnyeket. Telefonáltam volna az anyának, ha lett volna telefonja. De mit mondtam volna? Jöjjön, mert lekési a gyermeke temetését? Hol van? Hol vannak? Reméltem, rosszul lett. Miközben minden idegszálam azt remegte sikoltva: holtában is magára hagyta.
Álltunk ott döbbenten, bent a műanyag urna, csendes magányában, kint mi a kis fehér virágos koszorúnkkal. Olyan életszerűnek tűntek a halott virágok, jót tett neki az eső, fehérlettek, nyiladoztak, nem tudtak róla, hogy holtak már ők is.
Megérkezett egyik testvére, ugyanaz az arc, a nagy szemek, kerestem rajta a fájdalmat. Saját vibráló idegeim szabtak gátat a keresésnek.
A temetés lebonyolító férfi úgy kapta le az asztalról az urnát, mintha egy poharat, egy hétköznapi tárgyat. Idő van. Nem várunk. Menni kell.
Szembejött az anya, maradék gyermekeivel. Tekintete bamba. Ma nem mentem fel őt, ma nem. Semmi alól. Mély döbbenetem gyűlölni sem engedte.
Utolsó út, utolsó út, csak ez zakatolt bennem, tapostam a sarat, néztem a kis parcellácskát bevakoló embert. Munkáját befejezvén, sietősen ugrott fel a temetői kis kocsira, amelynek ajtaját becsapva, mintha tizenhat év pora hullt volna alá.
A pap röviden beszélt, nagyon rossz magyarsággal. Piroska nem volt keresztény… nem volt keresztény… nem volt keresztény… imádkozzunk érte, van itt aki keresztény, büntető határozat, keresztény, imádkozzunk...
A kamaszlányra gondoltam, a kiszőkített hajára, ami olyan rosszul sikerült, hogy ő maga is nevetett rajta. A szabadszájú kamaszlányra, aki fittyet hányt minden társadalmi elvárásra, aki egy percig sem tartott senkitől. A gyermekre gondoltam, aki ismerte az anyja titkait. A gyermekre, aki talán életében először félt azon az éjjelen, amikor másképp döntött, s kamaszos daccal kihívta a halált.
Döbbenetem fájdalommá alakult. Már majdnem sírtam is, amikor az anya elrohant. Részvétem szavakká állt össze, kézfogássá, amelyet a testvéreké lett.
Az eső nem esett már, a család nem időzött ott tovább, a nehezen összegyűlt búcsúzók szétszéledtek. Pár szál virág, három koszorú, egy név és két évszám egy kicsi táblán, ennyi maradt.
Már hideg sem volt. A villamos mindössze pár percet késett.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.