Szocioblog a túloldalról

De pár napig furcsa tangót járt az összes idegsejtem, úgy, hogy az alaplépésekkel sem volt tisztában egy sem, talán ezt hívják kontrollvesztettségnek? - nem tudom. Pár napig, csokoládéval és borral vigasztaltam magam, persze csak titokban, nehogymá’ azt gondolja bárki (bárki!), hogy amerikai módi…

a szülővárosom garzonsorai előtti utca olyan hosszúra nyúlt, hogy nem láttam honnan indul, s nem láttam meddig tart, mégis a szülőföld adta biztonsággal mentem végig rajta. Rózsaszínes, játék babakocsit toltam, ami az út felénél valahogyan szertefoszlott, helyette anyám tűnt fel, apró virágos,…

Nanyónak,anyámnak, mamának, tatának odaátra A burján a föld édes gyermeke, azért nehéz kitépni, nem engedi könnyen a föld a gyermekét, mondta dédnagyanyám. Majd nagyanyám mondta ugyanezeket a szavakat. Anyám már semmi hasonlót nem mondott. Én sem fogok. Gyönyörű gondolat, számomra mégis valamiért…

Ültünk a padban, problémáink ugyanazok voltak, vagy legalábbis hasonlóak, édes, édes iskolás gondok. No, és a családjaink, az enyém a panelban, a tied az ősi házban, kutyával, cicával, nagymamával – családok, amelyektől mindketten menekültünk volna minél előbb – és amit, amint lehetett meg is…

Úgy pattogott le róla a sok szeretlek, édesem, csakte, mindig, szépségem, mint egykor nagyanyja háza oldaláról a kék faldarabkák. Minden egyes darab nagyot koppant a tornác padlóján. Sokáig ott hevertek, nem szedte fel senki. Mindennek nincs semmi jelentősége ma már itt, ahol…

Nem emlékezett, hogyan került a 23-as számú házba. A bőrdzseki koppanása a földön, az volt, ami magához térítette.A koppanás hangja erős volt, határozott. Semmi nem változott, csak a régi szomszédok költöztek el. Nézte őt, a gyermekvonásokon átfutó finom ráncokat, érezte a…

M. Rékának A lépcsőház hidegébe bújtunk. Egy rozoga szánkón ültünk, ölünkben hatalmas zacskó édesség, azt ettük szerelem helyett; mindenfélét: gumicukrot, csokit, drazsét, bonbonokat, csak ettünk, ettünk, mindent meg akartunk kóstolni, a virágot – természetesen vörös…

Nem emlékszem, hogy az elmúlt 15 évben egyszer is féltem volna annyira, mint az azt megelőző évek összes napján. Azt hiszem, már szerencsés vagyok. Még csak az álmaimmal kellene valahogyan…      Ballet in the Streets of Portugal - Foto: Leandro Araújo

Sokszor kicsengett a telefon. Anyám hangja rekedt volt. Távoli, de nem is lehetett más. Megkérdezte, hogy vagyok. Szociális munkás, hát, hogy lennék - akartam mondani, de nem tudtam megszólalni.Egy keveset még beszéltünk a szomszédról, ma, május első vasárnapján.  

Azok a májusok, milyen viccesek most így utólag, viccesek, de valahogyan mégis ijesztőek. Semmi közöm hozzájuk, sem azokhoz a régi gyakran ízetlen csókokhoz, még akkor sem, ha eldobhatatlanul az enyémek. Örökre.