Ültünk a padban, problémáink ugyanazok voltak, vagy legalábbis hasonlóak, édes, édes iskolás gondok. No, és a családjaink, az enyém a panelban, a tied az ősi házban, kutyával, cicával, nagymamával – családok, amelyektől mindketten menekültünk volna minél előbb – és amit, amint lehetett meg is tettünk. Ez pofátlanul könnyen ment mindkettőnk számára. Útjaink elkanyarodtak, amolyan népmesésen, legkisebb szegénylegényesen, ahogyan nálunkfelé illik. A szerencsét megpróbáltuk, azt hiszem sikerült is nekünk, panaszra nincs okunk.
De hová, mivé lettünk közben? Nézem az arcod, amelyre alig lehelt rá az idő néhány apró ráncot, hallgatom a szavaidat, amelyek vagy belém marnak, vagy nem értem azokat.
Hogyan váltunk ilyenné? Milyen utakon járhattál, milyen tereken pihenhettél? Ahol szabályok rögzítik kibe szerethetsz bele? Ahova valamiféle speciális, tiszta vérrel írt útlevéllel léphetsz be? Ott ahol második sorban állnak a lányok, a szépek, az okosak, az árnyékok? Hol járhattál? Vagy én tévelyedtem volna el? Bárhogyan is van, nem számít ez, csak az, hogy nem értelek téged.
Nézlek és nem látlak, eltűntél előlem.
Nem ismerlek, mégis szeretni akarlak.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.