Tizennégy évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy legalább egy kis nyomorult Elektrát elcsípek magamban. Néha mintha meglibbent volna copfja vége egy-egy éles kanyarban, de mire odaértem sehol nem volt már. Ellenben ott ült Ödipusz, bámult rám nagy seprűs szempillája alól. Ő voltam, biztosan tudtam, pedig nem is láttam amikor átváltozott: rám. Legszívesebben megfojtottam volna, vagy – ahogyan egyesek mondják: bevettem volna egy aszpirint, ha tudom elmúlik ez az egész lázálomszerű valóság.
Sem fojtogatás, sem aszpirin, büntetésből elolvastam az Eltűnt idő nyomábant. Még ez sem ölte meg első igazi eszmélésem. Akkor nem volt több ötletem.
Mára viszont elég jól elvagyok Ödipusszal.
William Blake Richmond (1842-1921): Elektra Agememnon sírján (1874)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.