Szocioblog a túloldalról

Hirtelen ébredt fel. Szemét nem nyitotta ki. Érzete, tudta mellette nyitott szájjal alszik ő, pontosan úgy, ahogyan az összes többi egyforma reggelen. Semmi baj nem történhet addig, amíg itt van mellette és őérte késik el mindig, mindenhonnan, őérte és azért, hogy nyitott szájjal forduljon át hajnalból reggelbe.
Halkan átcsúszott alatta, felült és nézte a feszületté váló testet, fehér, túlságosan is fehér bőre volt, talán az is lehet, tényleg feszület, és még álmában is szereti, a megfeszülésig szereti. Sietnie kellett, lévén ez az utolsó napja a földön, így hát minden pillanatban készen kellett állnia. Az. elválás nem ígért szomorúságot, nem ígért semmit, de csak azért, mert nem volt muszáj elmennie, nem szükségből tette, csak egyszerűen azért, mert így érezte, ezt élte át még mielőtt megszületett volna, hogy jön egy perc, amikor tudni fogja, most el kell válnia mindentől, amit addig megszokott. Most eljött ez a perc, amely elbűvölte tizennyolc évesen, és amelytől nem félt ötévesen, amikor nagyanyja arról mesélt, hogy hozzá, a háború ottragadt árnyékában miért nem jöhetett el ez a pillanat. Talán őrt áll az idő felett eme árnyék, csontkezeiben egy rozsdásodó fegyverrel, nem emlékszik… 

Az anyjához is megérkezett, tik-tak, egyszercsak ott volt. Az anyja egy napon eltűnt. Azóta senki nem tudja mi lett vele. Csak elment egyik szerdán, talán délután háromkor, amikor olyan iszonyú meleg volt odakint és semmi más, csak egyetlen magas, sovány fiú állt ott, a lustán elheverő utca járdáján és kitűnően szórakozott az újságon, amit olvasott. Így lehet, hogy ő mindent látott, de úgy viselkedett, mintha semmi nem érdekelné körülötte, ezért mindenki békén hagyta. 

A család minden asszonya tudta már a kezdetektől a percet, ama bizonyos út első lépését, amely eltünteti őket anélkül, hogy bárkinek is szólhatnának előtte, vagy akár csak sejtetnék valakivel: ők már itt fölöslegessé váltak. Most, hogy a várakozás is elhantolta saját magát, mert nem volt rá szükség, minden magától történt és minden jelen időben, ami most az övé lett. Készülődnie kellett. De nem tudta, mit kellene csinálnia, mit kell becsomagolni a végtelenséghez? Mert ilyesmikről senki nem hallott, talán a fáraók, de ők sem oldottak meg ilyen nagy dolgokat. Csak az ösztönére támaszkodhatott, ez legalább soha nem csalta meg, még akkor sem,·ha bántották, kivéve egyetlen alkalmat, amikor ő nagyon kegyetlen volt vele, és neki szenvednie kellett emiatt olyannyira, hogy senki nem hitte el neki, és megijedt, olyan erősen, ahogyan senki nem érdemli meg. De mindent végig kellett szenvednie, egyiket a másik után, logikus, szabályos sorrendben. Mégis ma alig-alig emlékszik mindezekre, így nem is számítanak. 

A kávéfőző sípolt. De miért gondolt ezekre? Megitta az utolsó kortyot és nem érdekelte, hogy elégeti az ajkait, talán nem is érezte, készülnie kellett volna, és még mindig nem tudta, miként tegye meg ezt. Gondolkodott, hogyan is készülődhettek családja régi asszonyai, igaz, ők mindig többen voltak, segítették egymást, de ha különböző időkben tűntek volna el, akkor is boldogultak volna. Élet és erő volt a birtokukban, mindannyiuknak. Nem mondhatta, hogy neki nincs ebből az erőből, legalább annyi, hogy megszervezzen egy ilyen utazást. Arra gondolt, hogy azoknak akik valaha új földrészeket fedeztek fel, több útjuk volt, többször indulhattak, míg az ő útjának elsőre sikerülnie kell.
Szívta az alig égő cigarettát, zúgott a füle, gondolkodott, közben érezte, semmi kedve elmenni innen, itthagyni őt, aki ennyire szereti és ő mit is csinál majd nélküle? Aztán a többiek. Kérdeznék és csak kérdeznék és szomorúak lennének. Sokaknak hiányozna, pedig ő soha nem vigasztalt, nem is vigasztalhatna. Lehet, mégsem kellene elmennie, de annyira érzi, most kell megtegye. Csalás lenne, ha nem így cselekedne, és ez a csalás szívná magába.

Bonyolult helyzet ez egy ilyen reggel. Ráadásul még tavaszillatú, őrületes, ibolyás ősz is van,a melyben egyik ellensége tegnap felvidította, és arra késztette, hogy csupavirág szoknyába öltözzön, és egyes-egyedül szaladgáljon az üres játszótereken, felugráljon a padokra, lehorzsolja térdéről a bőrt, minden az övé legyen. És miért ne lehetne pontosan így Ott, ahová ma kell elindulnia? Lehet, az lesz az ő királysága, királynő lesz, akiért a halálba feszül az összes férfi izma, és csak törékeny nők maradnak, ki harcolni, ki kék lenge ruhákat varrni…
Milyen hülyeség! Itt találnak rám, ha nem indulok. Búcsúznom kell csupavirág szoknya, tátott szájjal alvás, sörök és fejfájások, méz és fogkrémek, mindenki, búcsúznom kell. De mi lesz, ha a magyar puszta helyett a magyar hegyekbe kerül, egy pici régi házba, amely sötétzöld, dús fűvel van körülvéve. Vajon mennyire lenne fájdalmas, ha újra megtörténne? Nagyon halkan csukta be az ajtót, nem akart álomgyilkos lenni, így az utolsó pillanatokban.

A hídon állt, észrevétlenül, maga sem tudta hogyan került oda. Lent a Dunát csak a saját hömpölygése érdekelte, semmi más, ami így volt rendjén, lévén egy ilyen nagy, kevély folyó. A hídon senki, egyetlen járókelő sem zavarta az abban a percben mindent kegyetlenül uraló mozdulatlanságot. Csak a híd szélén állt valaki, egy újságot olvasott és úgy nevetett, hogy szinte láthatatlanná vált a sovány teste.

Átlépett a korláton, de az ugrás előtt még egyszer az ismeretlenre nézett, aki valahogyan olyan közel került hozzá, hogy érezte a leheletét. Vaníliaillatú volt, és nem tudta megállni, hogy meg ne csókolja, de ő jelzett a szemével, kézen fogta és hirtelen szorosan mellélépve átölelte. Innen már semmi tennivaló nem volt.

A turistáktól itt-ott még hallani lehetett egy különös gömbbé gyúrt újságpapírról, amely mintha a Dunába hullott volna, de az utolsó pillanatban megint fent röpködött, vagy egy különös madár lehetett talán, nem tudom.