Mindenképpen be kell vinni a kórházba. Az anya meg fogja érteni, elkísérjük, megteszünk mindent, hiszen mi eddig is… már nem a mi kompetenciánk… s ha otthon is megteszi?... mi igazán mindent… megtettünk… és elvittük… ő érdeke… pszichológus is… fejlesztésre is… eddig… mi igazán…

Nem éreztem különösen közel magamhoz őt. Kiskamasz, kirívó, de számomra nem túl sok érzelmet megmozgató háttérrel. Arca feltűnő szépségének biztos tudatában, már az első pillanattól uralkodott felettünk, gyöngyfekete tekintete betakart, s engedte láttatni azt a sok szenvedést, amit majdan okozni fog, láttuk az utolsót lüktető, széttaposott lányszíveket. Nagy játszmás, én is az vagyok. Ő úgy mintha… én is úgy. Tudom, tudja, hogy nincs semmi hatalmam fölötte, de játsszuk, amit kell, úgy teszünk, mintha megtenné, azt amire úgy teszek, mintha megkérném.

Játékunk unalmassá válik, éli a napjait, többet vesz el, mint ami jár, de jó ez így neki, s jó nekem is. Aztán a Tó. Köveket dobálunk, előbb lazán és lassan, aztán teljes erőből, felgyorsulva. Arca szebb, mint valaha, tekintete villám. Apja kőszobra összetört, azoknak darabkáival eteti a vizet, kiskamaszkori erejének teljéből, gyorsan, gyorsan, megannyi kis örvény gyűrűzik már… az utolsó darabot együtt dobjuk be, muszáj segítenem, nem akarom, hogy ráessen a fiúra utolsó apai súlyával. S még ekkor sem éreztem azt, hogy ne tudnám elengedi őt egyetlen másodperc alatt.

Aztán iskolák. Egyik után a másik. Káin vére zubog a gyermekben, nem tehetek semmit. Testvéréről mintáz újabb szobrot, nem engedhetem, ihlettjét összerombolom. Végül az anya. A szavak barátnője. Nagyon vékony, eres kezein átvibrál az idegesség, mesebeli hercegnő nevét viseli. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hercegnő, akinek volt három daliás fia. Egy napon, a hercegnő úgy érezte, már nem tudja…

Kórházba kell vinni, muszáj, veszélyes lenne… Mi igazán mindent… Veszélyes… Ő érdeke… Kompetencia…

Amikor rámnézett, nem villant a tekintete, a semmi ült benne, s abban a pillanatban, amikor közös, néma játékunk végetért, kiskamasz önmagam fájdalmasan, nagyon lassan felém fordult. Két napig veszekedtem vele, vissza akartam küldeni oda, ahonnan jött, de hogyan mehetett volna, mindig utálta a kórházakat.