Kilencéves volt az idősebb, három a kicsi. Istenfiúhoz tartózó az egyik, Gyöngy a másik. Nem jártak sem templomba, sem bábszínházba, de soha nem láttak mező felett szálldosó pillangót sem. A sárga villamos és az esőverte, mégis soha meg nem tisztuló város gyermekei ők, a nyomor és a színes ceruzák közeli barátai. Az idősebb a gyengébb, mert érti már a titkot, a kicsi most tanulja, ő félig még szabad, arca a bátraké. Lovat rajzolnak, szigorúan aranysárgát, ahogyan egyszer a TV-ben látták, felpattannak rá, és sehol nincsenek, kivágtatnak a gyermekotthon százhúsz éves falán át, a kézzelfogható világon túlra, a lelkek-városába, vagy talán vidékre, a lelkek-falujába. Itt csak színek vannak, sok-sok szín, egymásba hatolnak, mássá válnak, gondolatok aurájává lesznek, néha szerény, néha kihívó ragyogással, és csak forognak körbe-körbe, vagy csak zuhannak egyenesen, hirtelen, ahogyan a nagymama tette, le az udvar kopott-sárga kövéig. Olyan az egész, mint egy bolond festőnő befejezhetetlen alkotása… vagy a kis Gyöngy gyermekrajza lenne?

Nehéz visszabandukolni hozzám minden nap, a lovuk estére megöregszik, éjszakára elpusztul. Másnap újat rajzolnak, hiába könyörgök, ne tegyék, nem kell elvágtatniuk tőlem, a falak vastagok, a leves meleg, az ölelésem édes… semmi vagyok. A sárga ceruza csonkig kopott.

Nincs választásom, hamarosan másikra cserélem.