…mert elfelejtette a legrémisztőbb élményét. Először arra gondolt, a legrémesebb az volt, amikor anyja mellett futott, loholtak valahova, éjjel volt, két óra lehetett. Nem értette, miért kell elrohanni azért, mert az apja őrjöng, üvölt és meg akarja ölni, mert ugye ilyen máskor is volt, ez nem lehet Az. Valami eltűnt otthonról, valami kis műszaki ketyere, eredeti. Ezt adta el az anyja, ezért volt a veszekedés, az iszonyat. Letagadta, dehát ő pontosan tudta, hogy igaz, amit az apja üvölt, mégis őt gyűlölte, nem az anyját, teljes szívéből, az összes kilenc éves idegszálával…
Nem, ez így végiggondolva, nem is olyan rémes.
Inkább az, amikor az apja köpködte az anyját? Akkor nem tudta miért. Négyéves volt, riadt. Semmit nem értett. Csak aludni akart, aludni, aludni… A szúnyogháló az ágy fölött, a rovaroktól védte csupán, apja hangja széttépte azt, semmivé vált, ő védtelen volt, kicsi… De nem, még ez sem a legrémesebb.
A szomszéd kislánnyal volt otthon. Csengettek, a kukucskálón látta: egy bácsi áll az ajtó előtt. Ki az? – remegte. István – felelte valaki a zárt ajtó másik feléről. Nem ismerte fel a család régi barátját. Iszonyú bőgésbe kezdett, a szomszéd kislány szintén. A legbelső szoba asztala alá bújtak, és addig ordítottak, amíg el nem aludtak iszonyú félelmükbe.
Nem találja a legrémesebbet, pedig érzi, hogy vele van. A benne alvó gyermek nem akar csak ezért felébredni. Arra kért, intézzem el neki, hogy ne is kelljen megtennie. Hagyjuk aludni.
Kérése legyőz.
Érzem bekövetkező tévedésem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Layli 2013.04.19. 17:57:49
Ligeti Léna 2013.04.19. 19:14:49