Igazolatlan iskolai hiányzásai miatt, haladéktalanul, törvényi szigorral… ez már a hatodik jelzés a héten. Újra indulok, újra érkezem, a ház magas, néha tizenkettő, néha tizenhárom emeletet számolok, de ha összeszorítom a szemem, a ház teteje mindenképpen képes megbökni egy-két koszos, szürke felhőt. Szóval, újra érkezem. Marianna arcát nem is látom, akták potyognak ki a hónom alól, megvan, a legalsó az övé, szinte üres, kezdjük. Észreveszem a hátizsákot, hatalmas, útrakész.
Marianna hazudik, én jegyzetelek. Minden rendben. A munkát befejeztük. Tollam magától kettétörik.
Felnézek, és ott van ő. És Marianna mesél, mesél, szavai ismerősek, mégsem értem teljesen, valami naiv, veszélyes utazás kezdetén állunk, azon gondolkodom, hogyan vehetném rá, hogy még ne, most ne, de érzem, nincs erőm, nincs hatalmam, meg sem próbálom. Tudom, ez az utam sem vezet vissza. Néha ránézek a hatalmas zöld hátizsákra, amely már annyiszor utazott vele … és arra gondolok, hogy a zsák zöldjén feltűnhetett volna néhány fehér ló, vagy Barbie baba, mint addig a Mariannák minden egyes utazásakor, de ez most nem történik meg. Marianna telefonál, ideges, különleges nyelven beszél, szavai kopognak, mégis dallamosak, mintha egy kínzó szerelemtől szabadult, de még törődő asszony mondaná el lányának a titkot. Marianna elmegy, ez bizonyos. Elengedem. Továbbmegyek.
Nem érezek semmiféle sajnálatot, sem megbánást, még annyit sem, mint addig az összes tehetetlenségbe fulladt délutánokon. Pontosan tudom, Marianna szülőanyjának túl későre időzített beszéde, még sosem csengett még össze olyan szépségesen az enyémmel, mint abban a pillanatban, amikor kettétört a tollam. Ez a kétnyelvű, egybecsengő dallam fenyeget, aztán ígér, de már semmi olyant nem mondhat neki, ami számíthatna, ha a dallama elhalkul, csak tompa, csúnya és értelem nélküli szavak maradnak.
Nem számít most sem, olyan erőssé válik a ricsaj körülöttem, metróról metróra szállok át, fel meg le, sodródok, ugyanúgy mint a többiek, akikről semmit nem tudok, és és akik – bár sejtem, de még nem bírom elhinni – nem  ugyanakkor érkeznek. Érzem, ahogyan egymás után lassan meghalnak bennem a régi mesék hercegnői és hercegei, úgy mint ahogyan az álom születik, kevésbé fáradt estéken. Egy nagy kövön ülök, sokan, nagyon sokan rohantak el mellettem, és én csak ülök ott, látom, ahogyan Marianna valahol egészen közel húzza magához a zöld hátizsákot.
Milyen játék ez, micsoda játék ez? Van benne bíró? Nem lehet, hiszen nem kaptam semmiféle büntetést, ki sem állítottak, így azt sem tudom vétettem-e. Hirtelen minden elveszíti maradék kis jelentőségét is, még a számok is, a házszámok, amelyek annyi életet takarnak, és ha már a számok is meghalnak, mit tehetnék mást, minthogy bele-beletámolygok a messziről jöttek ismeretlen útjaiba…