Klára 18 éves lesz hamarosan.
Apró fülbevalójára eső őszeleji napsugár belevilágít a gyermekkoromba, amelyet olyan gondosan belesimogattam agytekervényeimbe, amelyet nem akarok elmesélni, sem leírni, sem lerajzolni. Klára mesél, és minden szava szúr, mar, legszívesebben üvöltenék: hallgass, hallgass, menj el innen… de nem tehetem. Olyan ártatlan, még az álmai is szüzek, akárcsak kíntól vergődő történetét mesélő ajkai.
Klára fogoly saját lelkében.
A fölösleges hála és a veleszületett tisztelet rabja.
Ötödik parancsolat.
Legalább egy rossz szót mondana kínzójára.
Tisztaság kurvája.
Bárcsak gyűlölné...
Messzi dallamokat hallok, repedező emlékburkok pattannak szét, hegyi levegő csap meg, látom apámat, fejem rázom, kirohanok zsebkendőért – neki – addig csak beszívja ez a lány az összes hegyi levegőt, de vissza kell még mennem, még csak öt perc, csak tíz, addig csaknem roskadok össze… mi fér még öt percbe? Jaj, csak kék házat ne, csak azt ne lássam, jaj csak a kést ne, csak azt ne, miért nem mégy már haza Kicsiklára?
Ő megnyugszik.
Valamiért arcon csókol, amikor elmegy. Az emlékek visszasimulnak a helyükre. Újra erős vagyok. Ő elsétál, olcsó tornacipője alatt nyikordul a falépcső.
Klára hamarosan 18 éves lesz. Azon a napon elindulhat.
A fülbevalót kicseréljük.
Egy nagyra, fénytelenre.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.