Szocioblog a túloldalról

Százszor néztem már rá felülről. Úgy könnyebb. Foszladozó, esőtől és kutyapiszoktól szétmállott ruhadarab a város most, rajta az emberek bogarak, nem vagyunk veszélyesek egymásra. Bogarak, akiknek sorsa egybe van tűzve az  ócska szabású, könnyen szétfoszló rongyon egy városfedelű dobozban, de ha jobban odafigyelek észreveszem, hogy a mintázat remek, maga a folt kaotikus színkacaj, olyan mint egy csodálatos, de szúrós őszi cserjés. Lejövök a tetőről, sétálok, csak úgy, pedig ma nem is enyém a város, amelyre hiába bámultam rá már százszor és százszor. Meglep minden alkalommal. Függő lettem, a város, a utcák, a rám váró, engem, tőlem mindig mást és mást, de végső soron mégis ugyanazt akaró  emberek adta érzések különbözőségétől. Mindig más az érzés, mindig változik a hely. Ha visszatérek ugyanarra a helyre, elő tudom hívni a régi érzést, a legelsőt, ami valaha ott csapott belém. Érzésmassza csak álmomban létezik, az ébrenlét darabokra töri, megöli, helyére rakja…
Most, ha lenézek, két autót látok, az egyik régi, kopott, semmit nem ér, mellette egy vadonatúj pompázik. Mindkettő előtt pocsolya. Unott arcú emberek mennek el mellettük, élő-holtak talán, nem lehet ilyen fentről megítélni, de arcukon a közöny, a semmi, talán az elhúzódó tél. És ezek az emberek, ha holnap közel megyek hozzájuk, bekopogok és ők beengednek otthonaikba, ugyanúgy, mint az idő, az esős, késő téli idő, megmutatják arcukat… Egy félrészeg apa összpontosít a lépéseire, ő régi ismerős, másfele néz, én is oldalra fordulok, játszunk: nem látjuk egymást. Tinédzser szerelmespár vitatkozik hosszasan, káromkodások és átkok esőjében, amott sörös doboz landol a kuka mellett, ajtók csukódnak… fárad az este.
Gyorsabban megyek az esőben, amely csak megitatja a várost, de soha meg nem tisztítja…