Én vagyok.

Fogoly egy steril gödörben. Megszakított közösülések nem óhajtott vége. Repedés vagyok aszfaltúton, amely olvadozik a kánikulában, vagyok az útra lógó lakatlan ház… Repedésből lány leszek, félek. Azt mondják, írjak verset, de most nem megy, ellenben egyre szelektívebben gyűjtöm hulladékot. De hova kerül az a sok kosz? Összeszedem, különrakom, közben folyamatosan arra gondolok, hogyan, hány kézen és gépen át jut el mindez oda, ahová kell? De hová kell? És vajon valóban elkerülök majd egyszer én is, szépen különválogatva valami hasonló helyre, amelynek pontos helyét még soha senki be nem határolta? Igazából, bevallom, félek. Félek, hogy soha nem fog ez a kaotikus egybefonódás teljesen megölni, vagy inkább attól, hogy nem egyenlően tép össze, fej nélkül hagy vagy arc és érzékek nélkül, de még élnék, pulzusom értelmetlenül vonaglana és csak cseppenként folyna ki belőlem az akarat, az erő és a képzelet…

Fa vagyok. Rohadok a kutyakaján hízott ebek pisijétől, amelyek mozdulatlan testemet használják a soha véget nem érő sétáik közben. Ágaim lefagytak a mindig úton lévő tavasz várásában. A föld magába szívta gyökereimet, olyan erősen, hogy fájnak. A föld nem szereti, ha sírnak rajta az életek, és mégis időt csorgatott a gyökereimbe, fájdalmas-lassan öntötte belém, közben megtanította, hogy a húsomba betűket rovó késeknek is lelke van és álmok csupán a nagy zöld erdők, a kanálisok nélküli világ: NINCS. Városi fa vagyok. Más nem létezik.

Asztal vagyok. Íróasztal. Fából. Szúette, poros, bor, tinta és kávéfoltos, megégetett, száz és százféle tollnyomot viselő nagy asztal, melyen ragacsos, örökre összetapadt lapú könyvek állnak, fiókomon sáros bakancsnyom. Valaki nekem áldozta az életét és a bosszúját. Testembe rúgott, kiszárított, összekarcolt, elcsúfított. A napok elfolytak. A port hívom, amely el fog takarni, ellep és megtölt, akár a tenger, de tudom, nem fog megvédeni a fejszétől, amely könnyedén hasít majd a húsomba, át a portengeren. Érzem ezt minden napon, minden olcsó alkoholszagon át, a pohár falán keresztül, a pohárén, amelyet oly lassan emel szájához az én gazdám… ez segíti őt abban, hogy ne érezze a lelkét, amely ugyanannyira szikkadt mint az én testem… de egyre mindig vigyáz: soha nem aludjon el úgy, hogy rámejti a fejét, rám, akit annyira gyűlöl…

Álom vagyok, melyben minden tó kiszárad, álma annak a férfinak, akit az utolsó vonat csap el, december harmadikán. Hányás vagyok, egy újszülött hányása, akit drogtól kábult anyja a kukába dobott; vagyok egy pesti nő ránca; egy tizenhárom éves fiú tenyere, aki testét árulja némi lebbenő boldogságért; az összes leragadt szemű falusi kutya, amiket vízbe fojtanak, nyüvek a tavalyi barackkompótból; az üvegről lemálló színes címke, egy hatalmas patkány, amely éppen most kölykezik annak a háznak a meleg alagsorában, amelyben élsz…

Egy hangossá lett borzongás visszhangja vagyok, amely mindig pontosan ugyanakkor fut keresztül a gyomrodon: akkor, amikor meglátsz. Egyszer voltam, hol nem voltam, mindig voltam… vajon ki engedett engem beléd, te világ?