Soha többé az az utazás, amelyet oly gyakran tett meg, az a várakozás, amelyben minden múló perc nyilalló veszteség, a rohanás srégen a templom előtt, amely mellett a feszületre soha nem mert ránézni. Soha többet az a rémült, vágyakozó, minden percét magának akaró száguldás. Hányszor rohant el ott, maga sem tudta.
Nyíló ajtó, nagy fehér, mögötte minden álma. Minden elkésett álma. Most azoktól búcsúzik, miközben engedi, hogy idegen kezek együttérzően felsegítsék a padról, ahol második éjszakája ül bambán. Az első éjjelen esett, ezért jobb volt ott ülni, csak ülni. Az ázott ruha tapadása különös módon enyhítette a fájdalmát. Soha nem megy, nem várja, nem hívja, nem hívják, csak a fehér ajtó, s a megcsókolatlan kéz emléke marad. 

Nem beszélések és nem találkozások napjai jönnek, világok épülnek közéjük, azoknak köveivé válnak, majd életre kelnek, aztán emlékeznek újra s minden telefoncsörrenésbe beleremélik egymást. 

Nem beszélések és nem találkozások hetei jönnek, lassan a pad – amelyről felsegítették idegen kezek – becsúszik emlékei közé, a becsukódó fehér ajtó mellé. Pad, ajtó. 

Nem beszélések és nem találkozások évei jönnek, néha mintha egymás tekintetét kapnák el a nagyvárosi arc-rengetegben. Mennyire szerette… mennyire szerették… csendesül s erősödik fel bennük talán ugyanabban a pillanatban. Majd az érzés becsúszik lassan az emlékek közé, a pad – amelyről felsegítették idegen kezek – és a fehér ajtó közé.

Aztán a feledésbe robbantja egy lüktetőbb szívdobbanás, vagy örök életre ítéli. Nem tudom.