a szülővárosom garzonsorai előtti utca olyan hosszúra nyúlt, hogy nem láttam honnan indul, s nem láttam meddig tart, mégis a szülőföld adta biztonsággal mentem végig rajta. Rózsaszínes, játék babakocsit toltam, ami az út felénél valahogyan szertefoszlott, helyette anyám tűnt fel, apró virágos, szürke nyári kosztümjében, a lábán azzal a pici, tűsarkú, ezüstszínű szandállal, amelyet gyerekkoromban olyan szívesen próbálgattam. Soha nem ismert erősségű boldogság ömlött végig rajtam, hirtelen azt éreztem, hogy semmi nem történt meg abból a sok-sok évnyi kínból, alkohol gyilkolta fogadalmakból, könyörgésekből, megaláztatásokból... Annyira boldog voltam! Már majdnem odaértem hozzá, már majdnem megérintettem, már majdnem feltettem a gyerekkori kérdést: "hoztál-e valamit?" - amikor felébredtem...
A ki nem mondott kérdéssel ajkamon, s haláloddal a szívemben léptem felnőtt létem újabb reggelének első percére...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Layli 2018.01.28. 18:38:20